Hétfőn napsütésre ébredtünk. Kitört végre itt is a tavasz (megjegyzendő, szerdán már 2 fokra esett a hőmérséklet és havazott ugyanitt). Összepakoltunk nagyjából és elindultunk reggelizni a közeli Doutorba, ahol nagyon fini avokádós rákos szenyájuk van :)

Az állomáson észrevettünk egy Kitamura fényképezőboltot, ami azért érdekes, mert vadásztam magamnak egy kis kompaktot és a Kitamura egyébként is jó, ez a nap meg vásárolgatásra volt szánva, szóval egyből beugrottunk és amit vettünk, azt vittük is vissza a hotelbe, így nem kellett cipelni és leraktam a nagy masinámat, mert itt volt egy darab fekete abból a szuperkompakt gépből amit néztem előtte és jó áron most meg is kaptam. Tök jó volt, nem kellett több kilós vázat cipelni.

Dél körül indultunk a Harajukura először. Ismerősnek be kellett ugrani egy boltba, ahol egy zenekiadó együtteseinek fotóiból lehet vásárolni. Kihordtam egy infarktust lábon, amikor megláttam a sort és gyorsan lőttem egy képet, pedig nagyon ki volt írva, hogy tilos. Egyből hárman ugrottak rám, hogy nem szabad. Nem teljesen értem, hogy miért, csak a tömeget fotóztam le, hogy micsoda sor van. Utána kiderült, hogy le kell menni az alsó szintre, ahol egyenként kiválogatjuk a kirakott képekből, hogy melyik kell nekik és egy táblázatban bejelölik, melyikből mennyi kell. Egy emberről 5 képet lehet és egy képből 5 képet lehet maximum. Voltak, akik több, mint százat vittek. Eszméletlen bevásárlásokat toltak. Biztos lekopott otthon a tapéta a falakról.

Sokan voltak szokás szerint a Harajukun (a hétfő ellenére), úgyhogy hamar átmentünk a Shinjukura. Itt is megvettük, ami kell és betértünk egy Pronto étterembe enni. Ez ilyen rákos-avokádós nap volt nekem, itt is ilyen tésztát ettem :)

Késő délután visszaindultunk a hotelbe a csomagokért és irány a reptér. Picit kalandos volt, rossz vonatra szálltunk, az Narita városába ment, nem a reptérre, ráadásul minden sarkon megállt. Szerencsére Marci észrevette és az utolsó lehetséges állomás jött pont, ahol átszállhattunk a jó vonatra, ezért simán kiértünk a reptérre.

Már megint a mi gépünk volt az utolsó, ami felszállt. Szerencsére a csomaggal nem volt gond, bár Marci feladottja 32kg volt, az enyém pedig 26. A hátikat szerencsére nem mérték le :D A helyünk megvolt, bár úgy fűtöttek, mintha kötelező lenne. Érdekes, hogy a nem kicsi repülőn sikerült úgy helyet kapni, hogy 3 magyar előtt ültünk. A Harajukun a GAP boltban is láttunk magyarokat. Ez volt az az út, amikor a legtöbb magyarral találkoztunk Japánban, eddig összesen ennyivel nem találkoztunk.

Vacsi után részemről bealudtam, legközelebb jó 6 órával később ébredtem, már majdnem Istanbulban voltunk, abszolút ideális. A kaja semmi extra nem volt, de kiadós. Istanbulban megvártuk szépen a csatlakozást. Anno amikor jöttünk, láttunk egy posztert, hogy küld az ember egy SMSt és van ingyen internet. Na ez az SMS elment a törököknek, és bár elég sokat voltunk a városban, már Japánban kaptam meg a jelszót. Na mondom, nem kapkodtatok. Visszafelé most ezt tudtuk használni, mert az istanbuli reptéren nincs ingyen wifi (ezt nem is értem, annyira alap dolog most már pedig...). A várakozási idő alatt így meg tudtam írni két kimaradt blogbejegyzést és már mehettünk is a pesti géphez. Gond nélkül hazaértünk és azt kell mondanom, talán így redukáltuk a minimumra az időeltolódás okozta jetlaget. Most van a második nap azóta és egész kellemesen vagyunk már. Ősszel folytatjuk az ázsiai kalandozásokat :) remélem, élveztétek a blogot és a képeket.

Vasárnap reggel tehát elindultunk a nahai reptérre. A meleg kellemes volt, de a páratartalom még mindig nagyon magas. Ragad a kezed, göndörödik a hajad, nem szárad meg a vizes ruhád, ha szabad levegőn szárítod. A meleget bírnám, de a páratartalmat nem.

A Hanedára érkeztünk, ahol láttuk a híres Pikachus repülőt is, tök jóóóóóó, mert pont előtte vettem meg egy kisrepülőt Nahában, ami szintén ilyen :) Ez az első játékrepcsim, már rég akartam (ez volt a 70. repülésem).

Tokyoban kellemesnek nem mondható eső fogadott minket és hideg. Mentünk egyből a hotelbe, leraktuk a cuccainkat, aztán irány a közeli f.sztivál. Szóval ez a muri arról szól, hogy régen volt egy lány, akinek a nemi szervébe egy éles fogú démon került, aki két férfit radikálisan megcsonkított (másképp is lehet?). A lány ahelyett, hogy elment volna apácának, vagy egy cirkuszba, a helyi kovácshoz ment, aki fabrikált egy vaspéniszt, amivel már nyugodtan dugogathatták a környékbeli kanok. Eme első óvszer feltalálását ünnepeljük, amely ünnepség manapság nőnek öltözött férfiak és külföldiek által eléggé sűrűn látogatott. Három péniszszobrot bevisznek a templomba, megszentelik, aztán körbeviszik a környéken, közben pedig nemiszervek alapján mintázott nyalókákat esznek, péniszorrú mókaszemüveget viselnek és retekből péniszt fabrikálnak. Wow.

Leválasztották a pórnépet a szent sávtól, amelyben a péniszeket vitték a népek a vállukon kétoldalon egy-egy kötéllel. Először azt hittük, azért, hogy védjenek minket, mert nehéz azokat a dögöket vinni. Hár baromira nem, nekiálltak ingatni őket jobbra-balra. Ment egy nő, ő áldotta azokat, akik fizettek a két segítőjének valamennyit (teljesen önkéntes volt, senki nem nézte, ki mennyit dob be).

Utánuk jött egy pasi pénisznek öltözve, bár nem értettem, miért van nála fényképezőgép. Emlékeim szerint ez a szerv nem túl jó fotók készítésére. Őt követte már először egy fekete pénisz, majd a pink, az Elizabeth, amit nőnek öltözött férfiak vittek, majd még egy fekete. Fura buli ez, mondom én.

Már amikor befelé mentünk, akkor feltűnt, hogy valamiért a szentély bal oldalán nagy sor van. Semmi nem volt kiírva, de a sor csak tekergett, az emberek türelmesen vártak az esőben. Na most ők semmit se láttak a szobrok érkezéséből és bevonulásából, mi meg simán bementünk egy másik kapun, ahol se sor nem volt, se semmiféle korlátozás. Miután mi elindultunk (gyalog, mert a metró brutálnak tűnt, amennyien arra indultak), még mindig ott kanyarogtak. Jó öt perces séta során végig ott mentünk mellettük. Mivel esett, nem kérdeztem meg, mire várnak, de talán azóta is ott vannak.

Az egyik nőnek öltözött férfi a sorból megunhatta a várakozást. Mi betértünk 1-2 áruházba a visszafelé vezető úton és találkoztunk vele, amint éppen iPhone-okat nyomogatott. Biztos velem van a baj, de én nem mernék így kimenni az utcára. A fotók természetesen lesifotók.

Kawasakiban volt a szállásunk most egyébként, egyrészt a közeli reptér, másrészt a f.sztivál miatt. Innen mentünk délután be az Akihabara környékére sesszolni a környéket, az elektronikát, meg a szép kocsikat, de amit még találtunk, azon mi is ledöbbentünk.

Egyrészt betértünk egy eddig nem látott szex shopba, ahol az esedékes heti nagybevásárlásukat tartották a nyugdíjasok (szeretnék viccelni, de ez komoly, bácsik teli kosárral közlekedtek). A mellékelt képeken van, amit nem tudom, hogy micsoda, van erotikus matrica a kocsira vagy a telefonunkra, van egy nagy flakon síkosító (gondolom, felnőtt filmes cégek veszik ilyen mennyiségben) éééééés lovaglópálca, amin először azon döbbentem le, hogy tényleg igazi lovaglópálca. A következő döbbenet a cédulájánál ért. Tessék szépen ráklikkelni.

Az utcákon vasárnap lévén rengeteg szépen kifestett kocsi volt viszont, jól körbefotóztuk őket. 

Alább egy galéria csak a Hatsune Miku figura által inspirált designra. Állat a cucc.

Szóval erre a furcsa napra az tette fel a koronát, hogy volt egy Oktoberfest - Tokyoban - áprilisban - ahol népdalokat énekeltek - és itt volt a Mikus kocsi. Weird enough?

Egyébként valami nagyon csúnya dolog megfertőzhette az ittenieket. Betértünk a poklok legmélyére, a Don Quijote üzletlánc egyik legnagyobb áruházába. Itt mindent kap az ember a vibrátortól a placentás arckrémig. De hogy ilyen dolgok designerei mire gondolnak, azt nem tudjuk.

Szokásos blabla, ezután vissza a szállodába és alszi, rágyúrtunk az utolsó tokyoi napunkra.

Szombat reggel a közeli Fukushu parkba mentünk. Voltunk már itt, csak szeretjük. Itt se volt jó a sok kínai turista társasága.

Ezután bepattantunk a kocsiba és kimentünk a kikötőbe. Sose sikerült még kijutnunk a tokyoi Tsukiji halpiacra, pedig állítólag ott van a legfinomabb sushi, ezért most kimentünk az itteni halpiacra. Mivel meglehetősen sok a tenger körbe-körbe, nagyot nem tévedtünk. Vettünk másnapra a repülőre is halas falatokat, mivel már ugye tudtuk, hogy az ANA gépen nincs kaja, csak drágán.

Két étterem volt. Mivel az egyikben (egy külön épületben) láttuk, hogy a nő a konyhapulton pelenkázza újra a gyerekét, kétségek merültek fel bennünk, hogy éhesek vagyunk-e. A másik helyen nem kapott volna instant szívrohamot egy ÁNTSZ-es, szóval ide ültünk le. Bár a hal nagyon finom volt, valóban extra, a levesek hogyismondjam, hát azokra még gyúrniuk kell. Az egyik leves elvileg algás volt, gyakorlatilag alga felengedve teavízzel, a másik pedig tintahal leves – az igazi fekete leves. Ahogy itta az ember, ment jobbra-balra a tinta. Jó poén, hogy lehet jegyzetelni a pálcikával evés után a szalvétára, de a pólómon nem mutat jól az a két pötty, szóval remélem, hogy kijön.

Este elhatároztuk, hogy megint megpróbáljuk a két éttermet, de most odamegyünk előtte és foglalunk. Szombat este. De. Egyik helyen se volt megint hely, se a szimpi halas-tempurásnál, se a furcsa izakayában a próbababákkal, foglalni se tudtunk pár órával előre. Elmentünk a Kokusaira, ahol megvettük, amire még szükség volt, ajándékok meg ilyenek.

Hazafelé betértünk egy tápoldába, ami már az első naptól szimpi volt, de ugye mindig mást reméltünk. A vacsoraisten nagyon azt akarta, hogy itt együnk és igaza is volt. Fincsit ettünk, hangulatos helyen, nem a fél vesénkkel fizettünk és gyors volt a konyha, minden passzolt (kivéve a csirkecomb, egyszerűen itt csirkét nem képesek jól elkészíteni).

Későn értünk haza, de még várt ránk egy hangulatos kis csomagolás ugye, másnap kora reggelre repülőjegyünk volt.

Déli, mármint a déli oldal :) de lehetett volna folyamatosan dél is, annyira mocskosul erős volt a napsütés. Úgy leégtünk, mint a pinty.

Csak úgy elautókáztunk a nagy sziget jobb alsó csücskébe, ahol Marci kinézett egy strandot. Útközben megláttunk pár hajót és lementünk a kikötőbe. Éppen beérkezett egy hajó, nosza, kalandra fel, egér! Megnéztük, negyed órával később indult egy hajó egy közeli kis maszat szigetre. Villámgyorsan összepakoltuk a szükséges dolgokat és vettünk két oda-vissza jegyet rá és felpattantunk. Később baromi jó ötletnek bizonyult a hirtelen döntés.

Kudaka a sziget neve és a hatalmas legfontosabb városában van 3db innivalóautomata és 3db biciklikölcsönző. Az egész sziget strandok sorozata. Nagyjából arról híres a hely, hogy a monda szerint ide szállt le az égből az istennő, aki megteremtette a Ryukyu szigeteket (Okinawa régi neve). Istennőt nem láttunk, de szép helyet sokat. Összeszedtünk sok kagylót és egy-egy izmos leégést.

Bár nem mindig sütött a nap, eszméletlen hőség volt, biztosan több, mint 25 fok. Miután felmentünk a sziget felső csücskébe, elindultunk visszafelé, ahol egy csinos strandot találtunk. Úgy kellett lekommandózni meredek létrákon és sziklákon keresztül, de abszolút megérte.

Délután tovább indultunk lefelé, a cél az Okinawa Land volt, ami elvileg egy hármas komplexum, egy kígyómúzeum (ez annyira nem izgatott minket, pont elég para volt, hogy láttunk Kudakán vad darabot, meg néha fura hangokat a bozótból), egy okinawai falu replikája (ilyet is láttunk már) és egy cseppkőbarlang. Sajnos bebizonyosodott, hogy csak az utóbbi ért valamit, de csak arra nem lehetett jegyet venni, mert a telep természetéből adódóan a falun keresztül tud csak kijönni az ember. A faluról tudni kell, hogy minden házban bolt volt, egy volt csak üresen. Az egész hely arról szólt, hogy vedd_meg_a_termékeinket. Volt gyümölcsös, meg kígyós pialepárló, de még a barlang bejáratánál is csak fotókészítés, a falu meg, mint mondtam már, egy piac volt teljesen. 

A barlang mentette a szitut, de itt utáltam meg végképp a kínai turistákat. Soha semmi bajom nem volt velük eddig, de amit Okinawán művelnek, az botrány. Pofátlanok, hangosak, tolakodnak, abszolút nincsenek figyelemmel az emberre. A Shuri kastélyban már a japánok dícsértek meg, mert ők nem merték arrébb küldeni az egymást fotózgató kínai családot a kastély főbejárata előtt (mi meg ott álltunk vagy tizen, hogy egyébként üres lenne az egész tér és mi is fotóznánk, de őket nem akarjuk). A barlangon is csak úgy végigrohantak, abszolút mindegy volt az egész. Néha megvakuztak egy-egy helyet (okos vagy, buksisimi), aztán futottak tovább. Amúgy Aggtelek kenterbe veri az egészet, úgy, ahogy van, de ne legyünk telhetetlenek, Japánban szebb strandok és jobb sushi van.

Kinéztünk korábban egy isteni helyen levő nahai éttermet, ami egy fa tetején van. Odamentünk szépen. Na, bezárt azóta az étterem vagy bezárt? Sajnáltuk, de akkor visszamentünk a hotelbe, ledobtuk a tütüt aludni, aztán elindultunk egy közeli étterembe, ahova ingyen kupon volt a hotelből (van ilyen automata, választhat az ember, hova mit szeretne, mi ezt néztük ki). Péntek este lévén nem volt hely, csak annyival később, hogy már éhen haltunk volna.

Tovább indultunk, észrevettünk két hülye babát egy sima lakóépületnél. Gondoltuk, hogy na akkor itt. Semmi kiírás, felirat nem volt, csak piros nyilak jelentek meg, azok vezettek el a bejáratig. Nekik se volt helyük, ráadásul hülyék voltunk, se itt nem foglaltunk szombat estére, se az előző helyen. Most mindenesetre mentünk tovább a Kokusai útra, de útközben betértünk egy étterembe és nagyon jól tettük. Finomat ettünk, csak nem eleget, de ennyi volt most estére a móka.

Fura látvány fogadja reggel a földrengések miatti felújítások alatt levő hotelben megszállva. A nyolcadikon. Mutatom.

Reggeli után átvittük a következő hotelbe a csomagjainkat, mert azt hittük, hogy Mirának nem cselendzs befoglalni a kedvenc nahai hoteljébe. Pedig de. Még szerencse, hogy a hotellánc stimmelt, így átgurultunk a másik hoteljükbe :) Mondjuk nagy különbség nincs, városközpont ez is és tök ugyanúgy néz ki.

1. - a volt császári palota kertje, Shikinaen
Van hozzá egy 525nm-es kis vityilló. Az egyik szobát csak azért tartották fent, hogy az érkező kínai delegációnak ott rendezzék a szórakoztató ünnepségeket. Volt ám itt lábrázás. A kis szigeten a hatszögű épület teljes egészében kínai, hogy örüljenek a népek, akik onnan jönnek és egy kaput is csak ők használhattak, senki más. Nem nyaltak ám be nekik csontig, dehogy. A park egyébként tényleg nagyon szép.

2. - Shuri
Múltkor ez is kimaradt, mert nagy vihar volt érkezőben és inkább visszamenekültünk a szobánkba. Sikerült véletlenül egy ingyenes parkolóhelyet találni, mert nyitva hagyták a személyzeti parkolót véletlenül, mi meg nem tudtuk, hogy az, se tábla nem jelölte, se semmi, szóval behajtottunk, később láttuk, hogy mi az, mert csak pakolásztak ott a népek meg minden. Mákunk volt, nem bántották a kocsit, amíg bementünk a kastélyba és körbejártuk. Abszolút megéri a belépőt.

Ettünk egy jóféle rament a "kedvenc" nahai ramenesünknél (elvégre már másodszor mentünk ide) és leültünk a törzshelyünkre (elvégre másodszor ültünk ugyanoda), majd vettünk epret és epres Fantát (botrány szar) ésirány Észak újra.

3. - Nagakusuku
A cél egy kastély romjainak megtekintése volt. Legalábbis ez volt a látszat, megtaláltuk könnyen a Nagakusuku kastély maradványait. A jegyet megvéve szinte átszáguldottunk a romokon, mert igazából nem ide jöttünk.

4. - a szellemek kastélya
Az igazi cél a mellette levő, régesrégen lezárt Royal Hotel volt, amit ma úgy hivnak csak, hogy az "elátkozott hotel". A hetvenes években volt egy nahai üzletember, aki kitalálta, hogy baromi szép innen a kilátás (mindkét part látszik, tehát a Kínai-tenger és a Csendes-óceán is), erdőkkel körülvett terület és még itt van egy kastélyrom is mellette, hát ideális lesz egy állatkerttel és víziparkkal dúsított hotelnek a hely. Miután milliókat ölt a tervébe, rászóltak, hogy nagyon nem kéne ide építkeznie, mert a közelben szent temetkezési hely van. A szerzetesek intelmét figyelmen kívül hagyta az öreg. Innentől a tény az, hogy furcsa balesetek kezdtek történni, majd a munkások többi része vagy felmondott vagy öngyilkos lett. Az öreg megpróbálta bebizonyítani, hogy nincs gond a hellyel, ezért ott aludt pár napot. Azt mondják, ezután megbolondult és két verzió van, vagy öngyilkos lett ő is, vagy még most is elmegyógyintézetben őrzik. A fia meghalt, ő pedig csődbe ment. Az is tény viszont, hogy a hotelt vagy egy őrült tervezte, vagy alaprajz nélkül több csapat próbálta meg felhúzni. Nincs parkoló odakint több autónak, a hotel pedig hatalmas. Ahogy bemegy az ember, egy kanyargós folyosóra jut, egyből szobák kezdődnek (látszanak a fürdőszobák is), illetve egy önálló fürdőszoba. Semmi hall, semmi recepció. Később, ha lépcsőkön átküzdjük magunkat, akkor jutunk egy fogadóteremnek tűnő nagy helyiségbe. Le és fel, balra és jobbra. A régi állatkert rácsait szétfeszegette valaki vagy valami és eltörte. A fürdőszobaberendezések nagy részét összetörték, a lámpák elektromos zsinórjai rendszertelenül lógnak a falakról. Fiatalok összegraffityzték az egészet, de néha nagyon szép munkát végeztek. Állítólag éjszaka furcsa dolgok történnek itt, mi egy fél órát töltöttünk bent. Nem mentem volna beljebb a sötét részre semmi pénzért, éjjel pedig be se tettem volna a lábam az egész helyre.

Alább ez egy album, nem csak egy szál kép, kattintsatok rá, hogy lássátok a többi képet is:

5. - hazudok, ez igazából szentély
Ennyi nem volt elég, lefelé menet megnéztük az első okinawai szentélyünket, a Fukusenjit. Kicsit para a hely, ijesztő papa őrzi a szenteltvizet (máshol sárkány), a rossz szerencsét író papírokat kiegészítik szerencsehozó amulettek (hogy még tutibb legyen, hogy jó szerencse cseréli le a rosszat) és a helyi kis táblácska, amin kívánni lehet dolgokat, konkrétan egy ijesztő démon képét ábrázolja. Hogyismondjam nem jó az aurája a helynek és ebben tuti nem kis szerepe van annak, hogy felette van az "elátkozott hotel".

6. - az amerikai kastély
A nap utolsó napirendi pontja az American Village volt, ami egy amerikai támaszpont közelében kialakított ízléstelen épületekkel tűzdelt bevásárló- és kajaközpont. Felültünk az óriáskerékre is megnézni a naplementét, de régi, ronda fülkék voltak, mint annak idején az osakai belvárosi keréken és az ablakok is mocskosak voltak.

Az egész környék fura. Ha ez kihalna, nem szívesen kószálnék itt negyven évvel később. Este megláthattuk, hogy a karácsony bizony itt nem múlik el nyomtalanul, csak néha bepofátlankodik a képbe egy-egy húsvéti nyuszis vagy egy hupikék törpikékes dísz. Este megvártuk a sort a helyi sushis helyen, mert azt a tippet kaptuk, hogy nagyon jó. Hát nagyon nem, csak olyan átlagos volt.

Evés után vissza a városba, ahol a hotel parkolója egy magas épület, szóval Március szépe most felliftezett valamelyik szintre és ott csicsikázik. Kicsit azért aggódtam, ahogy bement :)

Tegnap már szebb időnk volt, úgyhogy az egész nap a strandolás jegyében telt. Délelőtt a hotel előtti strandon nyomultunk, ahol ugyan sütött a nap meg le is égtünk, de a vízbe bejutni kínszenvedés volt nekem, tele volt koralldarabokkal a part, amik jobban szúrnak, mintha kavicsokon lépkedne az ember.

Ettünk egy kis édességet délben a hotel cukijában (magadnak raksz össze amit akarsz, fagyi, csokifondue, pancake, mindenféle izgalom. Innen mentünk a sziget másik oldalára, miután felhős lett az ég. A másik parton teljesen napos, szép volt. Átmentünk hidakon át kis szigetek láncolatára. Útközben végre láttunk lovakat is, bár az istállót inkább egy tákolt romhalmaznak hívnám.

Nagyon szép környék, azt megállapítottuk. Betértünk egy sóbányához, ahol szép kilátás fogadott minket és rekkenő hőség.

A végén az Ikei szigeten találtunk egy elhagyatott kis strandot, ahol forgattak egy klipet, de a másik fele teljesen üres volt, szóval lepakoltunk oda szépen, hogy a másik felünket is átgrillezzük. Érthetetlen módon amúgy ez nem sikerült, nem égett le a front oldal még.

Itt a temetők egészen mások, mint amiket Japánban láttunk eddig, a családoknak nagy márvány szentélyük van, kicsit groteszk, hogy bárhol az út szélén felbukkanhat egy vagy több.

Visszaindultunk Naha felé, közben átbeszéltük és tutira akarjuk a kocsit tovább birtokolni, úgyhogy meghosszabbítottuk Március szépét a repülés előtti éjszakáig.

Szépen leértünk Nahába, bár nagyon nagy dugó volt. Leraktuk a csomagokat és a kocsit a hotelnél, kibuliztunk egy olyan szobát, ahol levegőt is lehetett venni, mert nem dohányzó volt, aztán mentünk a Kokusai Dorira enni valamit és körbesasolni, hogy mi változott - nagyjából semmi, csak hangosabb lett a környék. Hangulatos, de nem túl erős helyen ettünk helyi dolgokat, tempurázott külsejű szilvával körbepuszilt halat édes burgonyával én, Marci pedig valami rákos zöldséges izét.

Utána még kicsit sétálgattunk, majd fagyizás (az egyik édesbabos) és mentünk aludni végre.

Ez a második napunk itt és ha csak ezt az egyetlen napot töltöttük volna itt, akkor is megérte volna. Reggel felkeltünk szépen és miután konstatáltuk, hogy az idő bár meleg, de fürdésre alkalmatlan, ezért egyből pakolás után indultunk a Churaumi akváriumba. Nem akarok számokkal untatni senkit: itt van a világ második legnagyobb medencéje, most már lelőhetem a poént is, úgyis látszik a  képeken, van 3 cetcápájuk (a rengeteg egyébség mellett). Egy nagy parkban van, aminek a neve Ocean Expo Park, ingyenes virágkiállítással, delfin show-val, egy szép stranddal (az öltözőszekrény bérlése kicsit fizetős), két belső buszjárattal (napijegy kb. 500Ft), egy okinawai tradicionális házakat bemutató kiállítással (skanzen), meg még pár dologgal. Abszolút megéri. Az akvárium maga fizetős, alapból azt mondanám, hogy nem is feltétlen olcsó, de egyértelműen megéri, hiszen a parkban levő dolgokért is sokat kellene fizetni (mondjuk a halas rész se rossz). 

Az első rész egy csillagsimogató volt, hasonló, mint a rájákkal, csak ugye csilliket lehetett simizni, meg tengeri ubikat megfogni. Utóbbi vicces volt :) mint egy nagyon laza zselés valami.

Ezután kicsit sablonos rész jött, nem túl meglepő módon halakkal. Kicsit maszatoltunk azért itt is.

11kor kezdődött a delfin show, úgyhogy mentünk azt megnézni. Nem csak palackorrú volt nekik, hanem kis kardszárnyú delfin is (guglizzátok meg, ez nem a fekete-fehér kicsiben). Konkrétan olyan feje van, mint az aliennek. A show maga nem volt egy húha, de ingyen volt, ne lamentáljak. Vicces volt a 150-600as obival fotózni az utolsó előtti sorból :)

Visszamenve az akváriumba, először felsz.pás volt, kisebb, de szép medencék halacskákkal. Igen, megtaláltuk Némót, ahogy elnéztem, az unokái is ott voltak.

Itt jött a nagy húha, a nagytotál a cetcápákról. Nem akarok elfogultnak látszani, de mocskosul szép. 3 cetcápa, egy citromcápa és rengeteg rája, kétféle manta. Tiszta kánaán.

Ezután jött a közepes húha, a cápás medence. Nem volt rossz, volt egy kiállítás is mellette a cápákról, a fogaikról és preparált embriókról, meg egy felvagdosott cápaszobor, hogy a belseje hogy nézne ki, ha imitt-amott átnyisszantaná az ember. No para, műanyag volt.

Innen fel lehetett menni az emeletre, megnézni, milyen a hatalmas medence felülről. A csobbanást valamiért szigorúan tiltották :D de nagyon jó ötlet fentről a sok erős lámpa, napfényes hatást kelt.

Be lehetett ülni kicsit a bálnás medence alá is. Az egyik képen egy hülye gaijin beült piros pólóban a képembe, nem is értem. Ja, most tényleg sikerült elhagynom a hajcsatomat, viszont Marci kétszer is elhagyta az egyik obijának a sapkáját és mindkétszer megtalálta.

Még kószáltunk a halak között, aztán kimentünk a partra. Bementünk a vízbe és UTÁNA elolvastuk a táblát, milyen mérges állatok vannak ott és miért nem kellene belemenni, mert utána kórházba kerülünk. Höhö.

A kertben virágokból kirakott tengeri állatok voltak, hasonló, mint a virágfesztiválokon, tök szépek voltak.

Itt volt még egy okinawai falu másolata is, mindenhol automata idegenvezetéssel. Meg kellett nyomni egy gombot, hogy milyen nyelven szeretnéd hallani a leírást és amíg sétáltál a házban vagy körülötte, mondta, mit kell tudni róla. Nagyon praktikus, el úgyse olvasná a fél banda. Japánt, angolt és kínait lehetett választani (nem említettem még szerintem, de rengeteg a kínai turista, alig van nem ázsiai ember itt).

Ezután átmentünk a másik hotelbe. Hát hogy is mondjam egyszerűen: álomszép. Kb. 800 szoba van, ennek megfelelően hatalmas az egész hely, a parkolója is. Csomó étteremből lehet választani vacsizni, mi egy barbecue helyet választottunk. A tengerparton sütögettük a kisállatokat, zöldségeket, meg mellette ittunk egy sört (Marcié, egy liter helyi Orion) és egy helyi Mai Tai koktélt. Utóbbinak köze nem volt az eredetihez, tejszínt nem látott, csak mintha citromlevet öntöttek volna fel ananászlével. A naplementés képek a szobánkból vannak :P

No és itt a szobánk, amint éppen vjúvolja az ósönt. Cserélnünk kellett, mert kétágyasat adtak a franciaágy helyett.

Itt pedig az ósön látszik az erkélyről:

Mi nem tudunk csak úgy egyszerűen utazni, az a kivétel, amikor csak úgy kimegyünk a reptérre, bejelentkezünk, feladjuk a csomagot és repülünk (valamint oda érkezünk, ahova akartunk). Reggel kimentünk a Tokyo Haneda reptér belföldi termináljára, ami nekem a világ egyik legszebb terminálja, pedig jártam már harmincvalahány reptéren. Mentünk egyből feladni a csomagokat és ez volt a szerencse, hogy volt csomag, amit fel akartunk adni, mert nem tudom, hogy szálltunk volna fel egyébként mindketten. Azt írta korábban a honlap, hogy nem kell online becsekkolni előtte, automatikusan megteszi a rendszer helyettünk. Az én jegyemmel nem is volt semmi gond, de Marciét nem találták. Ott volt előttük a papír, amit tegnap nyomtattunk ki a saját rendszerükből (ANA), de nem volt ott a jegye, mintha törölte volna valaki. Korábban volt egy olyan dolog még otthon, hogy Marci új útlevelet kapott, ezért telefonáltunk a londoni ANA irodába, hogy írják át. A lányka szerint ez meg is történt, minden rendben (végül egyébként útlevelet még csak nem is kértek, pedig a honlapon az áll, hogy a kimenő repjegyet is be kell mutatni). Na most úgy fest, ez lehetett a bibi, hogy az új útlevélszám miatt nem csekkolta be őt a rendszer. Nagy nehezen megoldotta valaki ahelyett a kezdőnek látszó lány helyett, akihez kerültünk, ekkor viszont az a gond lépett fel, hogy mivel az ő helye elszállt, ezért nem egymás mellett ültünk. Mondtuk, hogy ez nem móka, oldják meg. Elraktak minket a gép közepébe egymás mögé, ami még nem lett volna olyan vészes, de mindkettőnket a C ülésre, ami azt jelenti, hogy egyikünk se lát ki az ablakon. Na mondom, ilyet nem játszunk, hibáztatok, oldjátok meg. Nem a mi sarunk, hogy nem lehet online megcsinálni a becsekkolást, akkor az ő dolguk az is, hogy megoldást találjanak. Átraktak akkor az eredeti 16B-re engem vissza, de Marcit a 18C-re. Gyönyörű helyzet, ez egyre rosszabb :D Ekkor már igencsak pörgött az idő, menni kellett volna be a biztonsági kapun. Nem engedtünk a szituból, nem akarták a 16A-n ülő férfit elültetni Marci új helyére, inkább ahhoz ragaszkodtak volna, hogy mi üljünk külön. Nem értem, miért nekünk kellene nagyobb kellemetlenséget okozni, de ők ezt tették volna. Végül valahogy rájöttek, hogy van két egymás mellé és ablak mellé szóló hely a 11. sorban, oda kerültünk jogerősen, mehettünk a secu kapuhoz. Itt szóltam egy alkalmazottnak és ő adott nekünk olyan jegyet gyorsan, amivel mehettünk az elsőbbségi beszálláshoz, majd ott is még rájuk szólt, hogy minket toljanak. Na ehhez képest Marci táskáját visszarendelték egy extra körre, hogy pakolja ki jobban. Tudják ezek, hogyan kell kimaxolni a rendelkezésre álló időt, az tuti :D

Bejutottunk végre, aztán fel a gépre, majd kiderült, hogy a bejáratnál levő sor a miénk, tehát gyakorlatilag vagy két méteres lábterünk van. Ez volt a kompenzálás a Turkish Airlines lábteréért. A kaja meg a másik irányba kompenzált: majdnem 3 órás repülés alatt képesek voltak egyszer innivalóval körbemenni és ingyen ennyi volt. Inni kaphatott még az ember, ha kért, de egy nyomorult szendvicset nem voltak képesek adni. Általában ez ugye nem gond, mert basszus, ennyit kibír az ember kaja nélkül, de mi rohantunk, reggeli gép volt, azt gondoltuk (ez volt a 70. repülésem már), hogy kapunk repülőt egy nem fapados járaton. A KLM és társaik ennél sokkal rövidebb (Budapest-Amsterdam) járatokon is adnak legalább valami kis szenyát.

Nahába érkezve arcon csapott minket a páratartalom. A meleg is sokkal melegebbnek hat itt, de éjjel is rövidnaciban, pólóban lehet sétálni, állat hely. Egy helyi erőt megkértem, hívja fel nekünk az autókölcsönző céget, hogy kapjanak fel, várjuk őket a megbeszélt találkahelyen (ingyenes buszuk van a reptérről az irodába). Meg is lett, betuszkoltuk a csomagokat és mentünk az irodának becézett raktárba, ahol életem legkomolyabb japán nyelvi nehézségével találkoztam: kitölteni egy teljes autókölcsönzős papírt japánul, majd biztonsági instrukciókat és szabályokat átbeszélni és átvenni egy autót. JLPT meg a f.szom :D

A kocsi egy majdnemfekete, kicsitlilás kicsitbarnás kicsitbordós Nissan March (belpiacos). A velünk töltött négy napra a beceneve "Miss Március" lett :) Egészen az első sarokig jutottunk, ahol az eddigi legnagyobb élelmiszerboltot láttuk evör (Marci átszámolta, négy hónapot voltunk ezzel az úttal együtt csak Japánban), valamint mellette egy Daisot, szóval mentünk vásárolni :) Istenem, micsoda kaják voltak, meg micsoda dolgok, úúúú, ha ez a pokol, akkor láncoljatok a falhoz :D Felvásároltuk a fél boltot.

Nahában jó nagy dugó volt, jól jött, hogy vettünk enni- és innivalót. Megtaláltam véletlenül a navigáción a rádiót (van benne ugyan angol nyelv, de annyira megy neki, mint azoknak, akik programozták), szóval eltöltöttük azt az egy órát. Kiérve a városból Onnában találtunk egy parkot és ott megettük a kis kajcsinkat.

Csorogtunk szépen felfelé az 58as úton, betértünk egy csicsa épülethez, ami mellett a tengerparton volt egy kis kávézó, itt ettünk egy sütit és egy kávét. Továbbra sem tanul meg senki itt angolul (megjegyzem, az ANA reptéri alkalmazottai közül egy beszélt kellemes közepes angolt, egy kevesebbet, egy meg semmennyit).

Nagonál már látszott, hogy esni fog, legalábbis ronda esőfelhők gyülekeztek. Megnéztük a nagoi kastély maradványait (bár gyanakszom, hogy nem az egészet néztük meg), fotóztam virágokat, miegymás. A hegyi kilátóról kilátás híján lemondtunk, rögtön a hotelbe jöttünk.

cégünk mindig az Ön rendelkezésére áll, asszonyom :D

ez itt angol szöveg egy szállodában útközben - szerintük angol

A mai hotelünk hogyismondjam... erős kihívásokkal küzd a külcsín tekintetében. A főépületet renoválják, teljesen fel van álltányozva minden oldalról. Különálló kis házak vannak, azoknak az egyikében kaptuk meg a tengerre néző szobánkat. Akkora szoba, mint más japán ismerősnek a komplett lakása. Régi ez is, ahogy általában minden Japánban, de legalább dolgoznak rajta. Alig van ember rajtunk kívül.

Este elindultunk, hogy akkor mi most eszünk. Kihalt minden, de zene azért szól, avagy tele van temetővel a környék (tényleg), ezért lehet annyira hullaszag. Legalább nem túl zavaros a közlekedés :D Végül egy környéken volt 5 étterem egymás mellett, kiválasztottuk a legfurcsábbat: teknőskajás étterem volt a mai soros. A következő képeket csak az erősebb idegzetű olvasóknak javaslom (mindazonáltal elég uncsi a teknőshús, kipipáltuk, de teljesen a listám alján marad).

A nap megkoronázásaként jöhetett egy kisebb bolt, mert csokira mindig van hely. Hát itt van más is: arcra való borotva, illetve egy átlagos élelmiszerboltban egy raklapnyi szexuális segédeszköz (a zöme műpunci pasiknak, vagy aki akarja).

Kezdjem a szokásossal, hogy számotokra uncsi hétvége volt? Legyen. Mondjuk annyira most nem volt vészes :D Ugye megérkeztünk Kakegawába, ahol a hotelbe mentünk letenni a cumót, majd egyből egy kis turkálós fotósboltba, de most nem találtunk semmi izgit, majd betegre vásároltuk magunkat a közeli hatalmas boltban (ritka az ilyen nagy errefelé, pláne könnyen elérhető helyen), majd beültünk a Denny’s-be vacsorázni. Pontosabban az első fél órát várakozással töltöttük, mert ugyan volt szabad asztal, de egy ember volt, aki leszedte az asztalokat és kihozta az új rendeléseket is, ráadásul valami gondja lehetett, mert rendesen ott volt a boogie a lábában, úgy rázta, mint Komár Laci fénykorában.
Most nézem, hogy ezt már leblogoltam. Akkor mindegy :)

extimpex Yamato

Péntek reggel felmásztunk egy rendes, menetrend szerinti buszra (van ám a versenynek is ingyenes busza, de az később megy csak, nekünk ki kellett menni korábban) és kimentünk a lovardához, ahol átszálltunk a belső, ingyenes buszra. El lehet képzelni, mekkora a hely, ahol két belső buszjárat van és lehet golfautókat bérelni. Fürdő, gokartpálya, íjászmezők, lovarda, három szálloda, focipálya, teniszpályák, van itt minden.

rendes utcai busz, balra a kis izébe kell dobni a jegy árát (nem ellenőrzi, mennyit dobsz be, felül egy táblán van rajta, kinek mennyit kell)

Pénteken szép, napsütéses időben küzdöttünk az új obikkal, amiket most próbáltunk ki először teljesen élesben. Cserivirág nem nagyon van erre még, ami azért meglepő, mert visszafelé haladtunk és Tokyoban már volt most hétvégén (másnap, miután elhagytuk a várost, már virágoztak persze).

Péntek este a kakegawai állomás egy kis éttermében akartunk enni, ami jó választás volt a hely szempontjából, nagyon kis hangulatos, japános étterem (még a cipőt is le kellett rúgni a bejáratnál). Kajákban már sikerült rosszat is választani, az árak átlagosak voltak (ha nem nézzük az itt ritka jelenségnek számtó felszolgálási díjat). Gasztrorészleg következik. Volt itt most ismét a nagy kedvenc rája, takoyaki, kis halacska, de nem rizsen, hanem üvegtésztán, meg mindenféle jóság. A koktél mondjuk vizesnek tűnt.

Szombat reggelre már felmértük a terepet és korán lecsaptunk két, ingyenesen kölcsönözhető biciklire, azokkal tekertünk ki a versenyre. Az időjárás elkényeztetett aznap is, végig sütött a nap, csak a szél volt erős, ami ilyen nagy obiknál már kihívások elé állítja az embert, viszont lett pár cserifa és este fotóztunk még valami más viriket is.

kivilágított a belsős busz belseje is (meg az egész park, de nem vártuk meg, nem tudtunk volna visszamenni a hotelbe este, se busz, se semmi)

A hétvégén amúgy gyozát ettünk meg helyi főtt krumplit, az enyémen ikra volt, Marcién pedig misopép.

Hazafelé megálltunk minden kisboltban és elhoztunk kis ételeket, ebből állt össze egy akkora vacsora, hogy a másnapi ebéd is ez lett. A nap érdekessége volt, hogy odafelé a bicikliúton kiesett a krokodil hajcsat a zsebemből, ezért egész nap kócosan fotóztam, viszont hazafelé tekerve észrevettem. Ott volt a földön, senki se vette fel, tette zsebre, eszem megáll. Ilyen is csak itt történhet meg. Az meg mekkora mák, hogy észrevettem, nem is kerestem egyáltalán.

az elmaradhatatlan karácsonyfa a Tsumagoi főépületében, erről nem tudnak leszokni

Vasárnap reggel kihoztuk a dolgokat a hotelből, kibuszoztunk a versenyre, letoltuk a napot (félig esőben), aztán este vonatra ültünk és visszarobogtunk egy shinkansen vonattal Tokyoba. Itt leraktuk a cuccokat a hotelben, ami a Haneda reptér közelében van, mert holnap reggel repülüüünk.

helyi pottyantós érdekességképpen

Itt mesélem még el, mert ezzel lezárom ezt a részt, gondolni se akarok rá. Szóval még bementünk az Akihabara állomásra, mert Marci húgának tavaly ősszel vettünk valamit, ami aztán nem ment, ki akartuk cseréltetni vagy a pénzt vissza, hogy vehessünk neki mást helyette. Azt a balhét és webfordítós bulit, ami ebből lett, nem köszönte meg a srác, aki néha, ha nem értette, mit akarok neki magyarázni, egy igazi, tipikusan bunkó “hö” kérdéssel tudott válaszolni, hogy amikor végre odajött a főnöke és megoldotta egy egyszerű “hibás termék visszavétele” menüponttal a dolgot, akkor azért elmondtam neki, milyen szenny alak volt. Gusztustalanul viselkedett néha, még a végén beírta a fordítóba, hogy “szerintem sok termékre nincs Magyarországon támogatás, máshol kellene vásárolni”. Ez azért kicsit kiütötte a biztosítékot.

modern szórakozás

Levezetésképpen ettünk egy jó takoyakit és egy crepest, majd esti cserifákat fotóztunk a hotelhez visszafelé jövet. Mondjuk, mivel este volt, más választásunk nem volt, a nappali kicsit megoldhatatlan volt :D

Gyönyörű szép időnk volt végre, hogy újra bejárhassuk a korábbi helyek egy részét, illetve hogy kiegészítsük a környék látnivalóit. Reggel enoden (elektromos) vonattal elmentünk Hase állomásra, ahol picit leraboltuk a 100 yenes boltot, majd egyből mentünk shurikent venni (ninja dobócsillag) nekem, mert ugye az előzőt csúnyán lenyúlták a stanstedi reptéren.

mondjuk ez az új mocskosul szép, csak nem tudom a mobillal szépen meglőni a szoba gyér fényében (középen egy sárkány van belegravírozva kékkel)

A nagy Buddha végre rendesen látható volt, napsütés, pici cserifák, volt minden, ami szem-szájnak ingere. Most a belsejébe nem mentünk be, mert minek, az ugyanolyan most, mint múltkor.

Innen zseniális ötletünk támadt: a Buddha mögötti kis utcán haladva levágjuk az utat a nagytemplomig, mert útközben van egy inari, ami a piros kapuk sorozata. Mit szépítsük, nem ez volt életünk ötlete, legalábbis nekem nem. Igen, hegyeken át visz az út, meg túraútvonalak vannak. Szilvi, imádtad volna, én kevésbé. Az volt a jó benne, hogy nagyon szép helyeken mentünk át.

A fenti képek még kimaradtak, ezek az előző este készültek egy ramenesnél, amit Kunio ajánlott. Nem tudtuk megenni természtesen az egészet. Volt gyoza is mellé meg leves és rizs. Alább pedig a Sasuke Inari szentély képei.

Aztán találtunk még egy szentélyt, ennek a neve a trükkös (másolom ide) Zeniaraibenzaitenugafuku, ami alapvetően egy német szó is lehetne.

Annak az ismerősnek (biztosan van több ilyen is), nem hinné el rólam, hogy valóban erőmet megfeszítve túrázok, itt van pár kép bizonyítéknak :) ez itt a Genjiyama park.

Útközben beleakadtunk valami szép helybe, a neve Jufukuji és valamiért egy idegenvezető (egy csoportttal a nyakában) elmondta, hogy oda tilos bemenni. Szerencsére ezt pár kép elkészítése után közölte :)

Innen már tényleg a városban voltunk (egy laza két óra hegyi túrázás után) és mentünk a fő látványossághoz, a Hataagebenzaitensha buddhista templomhoz. Igen klafa hely, vettem is egy lovas szerencsehozó táblácskát, de emlékbe, nem akasztottam ki ott :) Itt volt már pár fotogénebb cserifa is végre, bár nem tobzódtunk.

Megéheztünk egy tempurára, de szerencsére más is ezt gondolta, ezért sok tempurás hely volt a környéken, betoltunk egy-egy isteni tányérral (ettünk valami falevelet is megtempurázva).

Ezután nem volt annyira izgi, visszamentünk az állomásra, útközben találtunk egy sétálóutcát, ahol ettünk édes burgonyás és zöld teás csavart fagyit (egynek jó, nem adnám el a lelkemet érte), aztán elvonatoztunk Fujisawába, ahol az állomás környékén vártuk meg Kuniot (többek között beültünk baromi drága masszázsszékekbe kipróbálni a Biccamera áruházba, nekem nagyon szétment a gerincem a nap folyamán), akivel olyan mennyiségű sushit vettünk vacsira, hogy másnap is azt ettük reggelire :D Klassz volt az egész nap.

A helyi "százforintos" bolt megfelelőjében, a Daisoban néha igazi baromságokat találni, íme a zacskós mobil wc, ha dugóba kerülne az ember, ujjra húzható óvszer (nem akarom tudni, miért), lózsírból készült kézkrém és ehető virág:

Ma reggel felkelés után rendeztük a nahai (Okinawa) hoteleinket, mert kicsit kaotikus volt, aztán Kunio kivitt minket az állomásra, ahonnan fél óra vonatozás után elértünk Odawara városába. Itt felcibáltuk a bőröndjeinket a kastélyhoz, ahol szerencsére volt üres és olcsó csomagmegőrző (200 yen a legnagyobb), megnéztük a kastélyt.

Ettünk yakisobát (sült soba tészta) karaageval (kb. mint a rántott csirke) és egy lángosnak kinéző valamit, ami nem is az volt és utána egy fagyit, ami annyira nem is volt extra, mint amennyire lehetett volna (volt pl. sós vanília ízkombós).

Ezután tépés vissza az állomásra, majd este megérkeztünk Kakegawába, ahol egy zseniálisat vacsiztunk.

Ez a tó neve, aminek a környékén töltöttük a két napot. Hétfőn délelőtt kibéreltünk cangákat, hogy majd milyen jó lesz azzal a tó körül canizni. Jó is volt mondjuk, de többnek tűnt, mint 17km. Én elektromos cangát kaptam, mert mégis szegény nőszemély és örültem neki később. Ez volt az első biciklizés az évadban.

kaller bá a vonaton (megengedte a képet)

Este nem volt már nyitva étterem, ezért a közeli Lawson boltban vettünk mindenféle kajákat és azt termeltük be a kis japán szobánkban (na nem az összeset, maradt másnapra is).

Jobbról kerültük a tavat, szinte végig körben van út. Fél órával indulás után kezdtük látni a Fujit, mert a hátunk mögött volt, aztán ez maradt is két napig. Az északi oldalon bementünk először a Music Forest nevű csodába. Szerintük ez európai stílusú udvar, szerintem olyan, mintha a barokkot és a reneszánszot nyakon öntötték volna egy liter mézzel, amibe csillámokat szórnak. Főleg ilyen zenélő dobozok voltak, meg vettünk egy kis Fuji plüsst, majd később megmutatjuk, ő mit tud, mert a videóra most nincs időm. Megmegmeg kaptam egy ilyen plüsst, amiben zenedoboz van, meg kell tekerni a seggénél egy kis kapcsolót és zenél. Nem azt, ami a képen van, mert az a Desigualra hajazó maci olyan zenét játszott, ami nem tetszett, hanem nyuszisat.

Nénik énekeltek alpesi bocikolompokkal, meg ááá… Nagyon elvont hely. Svájci zászló, közben francia felirattal egy homokrajzolós vetítés osztrák zenére, japán zenészekkel, főleg kínai közönség előtt. Beteg az egész. Dobáljunk érméket a kútba, mert az szerencsét hoz, meg minden órában kis muksó jön ki az órából, meg szökőkútjáték van. Ha nem ellenfényben lett volna, talán jobb lett volna :D

Folytattuk az utat körbe, láttunk parkot meg minden, bár ez az étterem kicsit kiverte nálam a biztosítékot, keresd a hibát:

gyengébbek kedvéért: Provence nem Olaszországban van

Belefutottunk a környék egyik legnagyobb szentélyébe, ahol a kutya nem volt rajtunk kívül.

Nem sokkal ezután találtunk egy csecse temetőt, ahol szintén nem volt senki :) Ez egy ilyen nap volt.

Visszavittük a biciklit a kölcsönzőbe, ahol nagyon rendes volt a srác, mert bár majdnem két órát késtünk, nem számolta fel :) Legalább spóroltunk egy kicsit.

valami kis izé egy szigeten a tó közepén (hiába, az új obi előnyei)

A városban már szinte minden zárva volt. Benéztünk ajándékboltba, aztán hazamentünk pihenni kicsit, mert csak este nyitottak újra az éttermek. Egész pontosan egy darab kínai hely volt nyitva, ahol olyan helyre csöppentünk, hogy egy ÁNTSZ-es már az ajtóban örömkönnyeket hullajtott volna. A kaja amúgy finom volt, de azért az a konyha minimum érdekes.

Ma reggel a drót felvonónál kezdtünk, a csomagjainkat a szálláson hagytuk. Borzalmas hideg volt, 5-8 fok maximumokkal, de közben erős széllel, de a látványért abszolút megérte felmenni.

Fent találkoztunk persze magyarokkal is :) mert hol máshol. Ők már találkoztak más magyarokkal Tokyoban, mi az összes utunk során most harmadszor, szóval nem erős a leosztás.

Kawaguchiko fentről, ezt tekertük körbe tegnap

Innen elmentünk a csomagjainként, majd átfurikáztunk busszal Gotembába, a Premium Outletbe, hogy körbenézzünk, shoppingoljunk. Véletlenül szinte teljesen ingyen utaztunk a buszon, ami nem kevés pénz lett volna. Végig láttuk a Fujit az út alatt is.

A shoppingolás után este átértünk Fujisawába, ahol találkoztunk Kunioval (tudjátok, a japán, aki bejárta az egész világot szinte, Japánból ment Afrikába, de Budapesten egy hostel zárt lépcsőházából ellopták a motorját, de a magyar motoros kollégái adtak neki egy újat, hogy folytathassa az útját). Ettünk egy jó rament és ezután következik a kamakurai szakasza a az útnak.

Nézzük előbb a szombatot, mert az b.sz fel kevésbé. Ott tartok, hogy nem tudok tartózkodni a csúnya szavaktól. Reggel átmentünk a másik hotelünkbe ugye, aztán Marci lepihent, mikor nagy nehezen kikínlódtak nekünk egy szobát, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy 12 emeletnyi szoba pont egyszerre, pontban háromkor lesz kitakarítva készen. Akkor írtam meg az előző napi blogot. Egy órára rá elmentünk az Ikebukuro állomásra, ami csontra a város másik felén van és ez azért masszív 40 perces utazást predesztinál, pedig nem lassúak a vonatok és a metrók errefelé. Ikén a kedvenc boltunkba mentünk először, ahol azt gondoltam, elegendő idő lesz egy ismerősnek egy kis kompakt gépet venni. Végülis ha nem nézzük, hogy a papírokat kitölteni egy laza fél órába telt, akkor végülis igazam volt.

Megjegyzés: a képek mobillal készültek.

igen, ő egy férfi 

Amint kész lettünk, téptünk a nem kicsi állomás másik oldalára, mert egy ismerőssel volt vacsora megbeszélve. Marci nem volt jól, így ő főleg teázott csak, mi vacsoráztunk Hideakival, meg hármasban beszélgettünk. Szeretem ezt a helyet, egy sumo étterem, mondjuk emiatt emberes adagokat adnak, de nagyon finom minden és Hideaki gimnáziumi osztálytársa a tulaj, ezért olcsóbban is eszünk itt. Amúgy olyan közepes árkategória, tehát már nem ennénk itt magunktól :)

Hamar hazamentünk, mert egyre rosszabbul volt Marci, kicsit körbesétáltunk Kamata állomás közelében. Találtunk ajándéknak szánt gyümölcsöket, meg mellette nem csicsás tartóban levő olcsót, normális fogyasztásra valót. Szerintem senki se ismerné meg a különbséget ízre. A szorzószám jelenleg 2,4.

Na a vasárnap felnyomta a vérnyomásomat. Kijelentkeztünk reggel szépen, mostanra mindketten teljesen jól lettünk (ha nem nézzük, hogy fél éjjel futkosnom kellett és alig aludtam). Kitaláltuk szépen, hogy elmegyünk a Shinjuku állomásra, mert este onnan indulunk a Fuji lábánál levő Kawaguchiko városkába, ahol 2,5 napot töltünk, ott az állomáson bedobjuk a csomagokat ilyen automata megőrzőbe, aztán megyünk a városba 5-6 órára még, úgy Shibuya, Harajuku meg ilyenek. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Nemhogy egy nagy tartó nem volt szabadon, de még kicsi se, amibe úgyse fért volna be a bőröndünk. Jó, akkor elmegyünk a közeli Ikebukurora, majd ott hátha. Na ott már kicsi szabad dobozok voltak, csak nagy nem. Itt elszakadt nálam a cérna, amikor az ötvenedik ember jött nekem, közöltem, hogy akkor fogjuk a csomagokat, elmegyünk Nakanoba, mert ott akartunk még objektíveket venni (nem vettük meg korábban, ami kellett volna, vártunk, hátha lesz jobb, mert előtte akciók voltak és nagyon lerabolták a boltok készletét), majd vissza a Shinjukura és elmegyünk egy korábbi vonattal. Nakanon végül inkább súlyzót vettünk, mint obit, mert Marci 70-200-asa se kutya, mellette a 150-600 1,95kg, valamint nekem is egy ilyen 1,95kg-os csöppség jutott. Mondjuk legalább be tudunk fotózni velük a lovak agyába is.

húsvéti donut, ezt ettük napközben, a csirke karamellás, a tojás epres

Mivel persze Mirának muszáj sushiznia, mert korábban nem tudott a rosszullétei miatt, ezért várnunk kellett kicsit, aztán behoztam kicsit a 3 napos kajalemaradásból. Ugye nem szabad elfelejteni, két bőrönd, két hátizsák, egy esernyő és az új cumók miatt két új nagy zacskó társaságát is élvezhettük. Égett a zsír rendesen :D

soba tésztás szendvicset valaki? 

Megígértem, hogy megírom, most már muszáj lesz: Mártonnal kikezdett egy meleg eladó. Hiába, az ember felvesz egy csinosabb farmert, egy fehér cipőt és máris úgy kezdi az eladó, hogy milyen jól beszél japánul (nem.) és hogy én a barátnője vagyok-e. Mindenesetre hogy Marci megadta-e neki az email címét, azt fedje inkább csendes homály.

A nap megkoronázásaként még sikerült eltévesztenünk visszafelé az útvonalat, rossz metróra szálltunk, ezért nyertünk egy bónuszutazást is. Én komolyan mondom, itt már nagyon ideges voltam. Bár sütött a nap, egész idő alatt vagy boltban voltunk, vagy a föld alatt. Első alkalommal láttuk a napocskát fél percnél tovább, amióta itt vagyunk (bár előző délután is sütött, de ugye akkor a szobában voltunk). 

Shinjukura érve Marci még be akart nézni egy boltba, de az idő már szűkös volt a vonatunkhoz, ezért kitaláltuk, hogy én beülök egy kávézóba és ott megvárom, a sok csomag nélkül gyorsabban is halad meg nincs is értelme, hogy menjek. Üres kézzel jött vissza, nem volt, amit venni akart, de akkor meg rászóltak, hogy bár én rendeltem két dolgot már, egy bécsi kávét és egy brownieval és kukoricapehellyel feldúsított banános csokis fagyikelyhet, de nem, neki is vennie kell valamit, ha merészel ülve a kávézóban megvárni engem, szóval megitta élete legdrágább forró csokiját. El is ment a pénz, amit megspóroltunk azzal, hogy nem tettük be megőrzőbe a két nagy bőröndöt.

Cserébe elértük a kinézett vonatunkat (de csak mert volt egy másik 11 perccel később), amiről ráadásul kiderült, hogy át se kell róla szállnunk, szóval most ezen utazunk 1,5 órája és röpke egy óra múlva megérkezünk a kisfaluba, ahol megkeressük a kis szállodánkat, megbeszéljük a csak japánul tudó nénivel, hogy nem kérek zöld teát és ne féljen a tetoválásaimtól és máris mehetünk a kis tatamira megágyazni a futonunkat. Én imádom a régi japán szobákat, Marci kockásat hány tőle, de legalább az most profin megy.

Na nem azért, mert Istanbul nem volt az, de annak tükrében ugye, ami utána jött, inkább kihagytam volna. Lábjegyzet: bejelentkeztünk a mai hotelünkbe és kikönyörögtem a legelsőként elkészült szobát (emiatt a tizediken vagyunk, látjuk a város másik felében levő Skytree tornyát az ablakból), de most szombat kora délután van és Marci lepihent, mert most ő van pocsadékul. Elképzelhető, hogy átadtam a pocibacijaimat neki :-/ Ma se történik túl sok minden, de most ez a bejegyzés a tegnapról szól, tehát jöjjön a péntek.

Végre nem úgy ébredtem, hogy nagyon vacakul voltam, de korán azért nem sikerült kelni. Késő délelőtt elmentünk a Kanda állomásig, ahol megnéztük a St.Nikolai ortodox templomot, de csak kívülről, mert egyrészt csak délután lehet bemenni, 3 órát meg nem akartunk ezért várni, másrészt pedig bent nem lehet fotózni (de cserébe legalább belépőt kell fizetni). Kár érte, életem első ortodox temploma lett volna, ha jól emlékszem.

Felsétáltunk a Kanda szentélyig, mert múltkor nem sikerültek túl jól a képek és úgyis a környéken kellett maradni, vártuk Naokit. Találkoztunk a szent pónijukkal (nem röhög), aki képen puszilta az új obimat, tuti szerencsét hoz majd.

Itt egy lábjegyzet azoknak, akiknek szent céljuk, hogy külföldiként betörjenek a mangakák világába és ebből éljenek (jelzem, először utána kellene nézni, a mangakák hány százaléka nem japán). A Kanda szentélyt manga-szentélynek is hívják, mert az itteni kívánságtáblákon elszaporodtak a mangás figurák az istenekhez szóló kérések mellett. Nézzétek meg a képeket és gondolkodjatok el, hogy egy olyan országban, ahol földi halandók így rajzolnak egy rohadt kis fatáblácskára (lehet, hogy hazaviszik, de akkor is), ott mit kell letennetek az asztalra japán nyelvtudásilag, emberileg, rajzolástechnikában, udvarias viselkedésben és szerencsében, hogy valóban ebből éljetek. Lehet, hogy túl realista és földhözragadt vagyok, de én ezután a lépés után azért csinálnék valami B tervet is.

Visszamentünk a Tokyo Dome-ig, ott találtunk pár érdekes boltot, nézelődtünk. Van ott egy hotel, aminek az oldalán üveglift van. Tartottuk magunkat a jó szokáshoz (gyk. magyar vagyok, nem turista), bementünk és határozott lépésekkel elmentünk a liftig, felmentünk vele a 43. emeletre a kilátásért. Igen, videóztam is. Igen, véletlenül kitöröltem.

Beültünk a Starbucksba egy kávéra, amíg várakoztunk még, majd megjött Naoki és hármasban elmentünk a közeli Koishikawa Koraku nevű parkba. Aki azt hiszi, ömlöttek ránk a cseresznyevirágok, téved: még egy hét, mire Tokyoban rendesen kivirágoznak. Talán április első hetében szerencsénk lesz. A parkot természetesen most renoválják és ez akkor derül csak ki, amikor már bemegy az ember. Amúgy valamennyi cserivirág már alakul, de ez kevés a boldogsághoz - és ezek voltak az elsők, amiket itt láttunk ezen az úton.

Innen a Shinjukura mentünk és a három hülye magyar ment a 18 éves gyerekkel ki Nakanoba, aki nem tudta még ekkor, mire vállalkozott. Beültünk először enni egy sushildába, ahol szégyenteljes 4 tányért tudtam kivégezni és még ezután is rosszul lettem, hiába, no, most nem megy a zabálás. Ezután csak rosszabbodott a helyzet, mentünk a Nakano Broadway-en levő idióta boltokban körbe. Zenecuccok, szex shopok, figurák, CD-bolt, mangabolt, áááá. Kimaxoltuk, amit egy 18 éves srácnak lehet. Végül betértünk egy fotósboltba, aztán szétváltak útjaink, mindenki ment a dolgára.

A mi dolgunk az volt, hogy a Yurakucho állomásnál találkoztunk Mai-jal, akivel múltkor is találkoztunk már, meg azóta volt Budapesten és vele és két barátjával kimentem két napra Bécsbe. Lovas lány, nálunk szeretne lovagolni tanulni. Próbáltam lebeszélni, egyelőre hiába. Szóval vele együtt mentünk egy közeli kis koncertterembe, ahol a Budapesten élő közös barátnőnk, Ayaka adott zongorakoncertet két, szintén a Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett kollégájával. Furcsak volt Ayakát kimonoban látni, pláne az extravagáns és Japánban minden bizonnyal kirívó frizurájával kombinálva.

Innen Ayaka és sok barátja elmentek együtt megünnepelni a sikeres koncertet, mi eljöttünk, mert Marci úgyse értette volna a főleg japánul történő csacsogást és nem is voltam már fényes állapotban. Fényes volt viszont a Ginza és ott kellett metróra szállnunk, ezért azért egy pár perces sétát még tettünk és bekaptunk gyorsan egy rákos szendvicset a Lotteriában.

Végre valami történés is volt, amióta itt vagyunk :) Most meg megyek és ébresztem az embert, indulnunk kellene lassan.

Szóval ott tartottunk, hogy megérkeztünk Tokyoba. Ja igen: a történet milyenségéből kifolyólag kevés kép lesz most, de szerintem nem fogjátok bánni. A képek már Canon 6d-vel készültek.

Este elmentünk a hotelba az Ikebukurora, találkoztunk Attilával. Kb. amint a szobába értünk, kezdődött az ámokfutásom, szó szerint. Összeszedtem valami ételmérgezést Istanbulban és először csak hánytam egy sorozatot. Utána elmentünk Marcival enni valamit, de én nem tudtam. Ő evett egy istenien kinéző hideg ramen levest, én csak vizet ittam - hiba volt. Visszaértünk a szobába és megint kiraktam, ami még volt. Próbáltam bevenni Bolus adstringerst, aztán aludni. 1,5 órával később megint ébredtem, ekkor a hányás már nem volt elég a pocimnak, már sztereóban nyomtam (úgyis értitek). Reggelig aludtam utána, de teljesen erőtlen voltam, így indultunk neki a városnak fényképezőt venni.

Fényképezőzés után találkoztunk Naokival, aki egy japán diák és magyarul (meg még sok más nyelven) tanul. Esett picit az eső, de elsétáltunk egy étterembe, ami az 50. emeleten volt és a fiúk ettek, én főleg néztem, étvágyam sincs, meg akkor nem is mertem még nagyon ugrálni. Kár, hogy a kilátás nem volt szebb.

Vettünk itteni gyógyszereket a bajomra, azóta legalább nem hányok. Innen elsétáltunk a Shinjuku másik oldalára, ott láttuk az új, még épülő gozillás hotelt, azaz a gozillát magát. A mellékelt képen az a picike az, de az úgy van, hogy a hotelszobákból egészen közel rálátni majd (áprilisban nyit) meg lehet sétálni is mellette, ami azért menő lesz.

Megnéztük a közelben levő Hanzomon szentélyt, majd én feladtam teljesen.

Visszamentünk az Ikebukuro állomásra, ahol engem letámasztottak egy sarokba, ahol én leültem a padlóra és el is aludtam, majd Marci és Naoki elmentek az előző hotelbe elhozni a bőröndöket. Mivel az út előtt egy nappal kiderült, hogy átrakták a versenyt egy héttel későbbre, ezért SOSben kellett hotelt találnom Tokyoban és Kakagawában a megcserélt 3-4 napra. Kakegawában nem volt gond, de Tokyoban csak úgy találtam, hogy most bonyolutan pakolásznunk kell jobbról balra. Emiatt a bőröndökkel átmentünk a következő hotelbe, ahol most is írom ezt és aludtunk egyet délután.

Estére jobban lettem, bementünk az Akihabarára és ettünk egy kis finom sushit legalább mutatóba. Hazajöttünk még éjfél előtt és ment tovább az alszi.

Első rész: eljutni Istanbulba 

Két megjegyzés az elejére:

-       nem vagyok hajlandó magyarosan írni Istanbul nevét és pont
-       a fényképek további értesítésig mobillal vagy egy 8 éves bridge géppel készültek, szóval finoman szólva sem tökéletesek

Tök szép körmöt csináltattam az útra, kicsit pandás, kicsit cserivirágos, kicsit bambuszos.

Szóval reggel kimentünk szépen a reptérre, ahol a MasterCard Lounge Bailey’s-készletére ráraboltam, meg megreggeliztünk.

Olyan simán mentünk a business beszállókához, mint a huzat. Alig volt gép amúgy, de bezzeg a Turkishnél sokan voltak. Jelzem, én nem tudom, mi van az emberekkel, de külön sor van a business osztálynak és annak, aki már interneten becsekkolt, illetve több van azoknak a kőkorszakiaknak, akik nem. Még mielőtt az internet a gond: ezt telefonon is el lehet intézni, kettő perc kb. Nem mondom, melyik sorok voltak a leghosszabbak, találjátok ki.

Van egy újítás itthon is, e-útlevél, bescannelni az ember a cuccost és mivel ugye meg kellett adni ujjlenyomatot az útlevél készítésekor, ezért miután bescanneljük a papírt, van utána egy automata kapu, aminél csak az ujjunkat kell rányomni egy érzékelőre és automatikusan mehetünk át. Gyanítom, amikor sok ember van, jelentősen gyorsabb ezen a kapun átmenni (most alig volt gép, így Marci se állt sorba, neki az útlevelét valamiért nem tudta leolvasni a gép előtte).

Megszólított egy ürge, hogy valamit rámtukmáljon (talán bankkártyát) és mondtam neki, hogy „köszi, nem“, mire szomorúan válaszolt: ja hogy nem vagy magyar. Ejnye mondom, ennyire csak nincs akcentusom.

Hatalmas a lábtér a Turkish gépén, viszont kijelző csak három soronként van, ezért írom most a blogot :) Ja, azt ne is említsem, hogy bár van a fejünk felett pont egy jól látható kijelző, nem működik. Ahogy körbenéztem, ez az egyetlen, ami nem megy. Csodálatos.

Még a repülési magasságot sem értük el, amikor már megkaptuk a reggelit. Pulykasonka volt rozskenyérrel meg zöldségek, gyümisali. Nem volt túl izgi. Most már Horvátország felett repülünk kb., nagyon szépek a havas hegyek (sokat úgyse láttunk idén). Marci vadul fotózta telefonnal, én meg a kis kölcsöngéppel (köszi, Ricsi).

Annyira rövid az első út (1:50), hogy gyakorlatilag felszálltunk, ettünk és szállunk is le (egy órával később, mint a pesti idő). Szerintem csak este dobom fel ezt a blogbejegyzést, de real time lekövethettek így :D (mint látszik, bőven másnap lett belőle)

Második rész: Istanbul és az ázsiai kirándulás

Hajón írom ezeket a sorokat (regényt kellene írnom, hehe), átjöttünk az ázsiai részre. Úgy kezdődött, hogy megérkeztünk teljesen időben. A reptér siralmas állapotban van. Értem, hogy azért túrták fel, hogy felújítsák, de emiatt fel van ásva az egész, egy romhalmaz.

Kijutottunk a reptérről, fel a metróra, aztán villamosra és mentünk a Sultanahmet mecsethez. Itt egy rakáson van egyből két park is, meg az Ayasofia, szóval a városnézés felét le lehet nyomni. Találkoztunk pantomimozó japánokkal, rengeteg kóbor kutyával, még több japánnal, még több kutyával. A török emberek nem változtak az elmúlt években. Abban a pillanatban, hogy eltávolodunk Marcival pár méterre, már jönnek és nyomják a dumájukat (és még csak most megyünk a bazárba).

Természetesen az Ayasofia belsejének a fele fel van állványozva. Megszokhattam volna. Innen lementünk sétálgatva a kikötőbe, útközben ettünk kebabot (itt mégiscsak muszáj, volt benne sült krumpli is) és ittunk frissen facsart narancsot és gránátalmát (utóbbiért kár volt). Az étteremben (ez mondjuk barokkos túlzás) a pincér folyton meg akarta tippelni, honnan jövünk. Pár spanyolos próbálkozás után azt feladta, váltott Paraguayra. Sose tudja már meg, nem mondtuk el neki, mennyire messze jár az igazságtól.

Rengeteg a kóbor kutya és meg vannak billogozva a fülükben. Azt nem értem, ha már billogozásra megfogják őket, miért nem foglalkoznak tovább a sorsukkal. Annyi hajléktalan van az utcán, nekik például munkahelyet biztosítana. Egyébként rengeteg a macska is és nincsenek összetépve. Úgy fest, eléldegélnek egymás mellett.

A kikötőben ettünk egy csomag bűn rossz gesztenyét (hogy ez mekkora hiba volt, majd holnap mesélek), fotózgattunk kicsit és átjöttünk a komppal az ázsiai oldalra, hogy felüljünk egy nosztalgiavillamosra. Nagyon elkavarodtunk, de aztán megtaláltuk, felszálltunk, örültünk.  A kompon komoly 75 forintért vesztegettek egy pohár teát. Nem lesz kedvencem, de meleg volt. Iszonyatos szél van a kikötőben, a telefont majdnem kifújta a kezemből.

Piacra tévedtünk Kadiköyben (másik oldal), halak, rengetegféle olajbogyó, sajt, helyi kenyér, tengeri vackok. Igazán élvezetes környék bevásárlásra, nagyon frissnek tűntek a dolgok. Esküszöm, néha azt hallani, hogy „arimasu”, ami japánul az élettelen dolgokra vonatkozó létige, de egyszer hallottam azt is, hogy „irasshaimase”, ami pedig a boltokban az üdvözlés (amikor belépsz, ezt ordítja az eladó teli torokból, még a nagyáruházakban is).

Harmadik rész: ismét Európában

Máshol állt meg a kompunk, mint terveztük, emiatt valami híd másik oldalára kerültünk, a Galataseray közelébe. Itt volt egy halpiac, ahol végülis nem vettünk halas szenyát, pedig állítólag zseniálisan finom. Viszont volt ott csomó étterem a hídon az alsó szinten, a felső szinten pedig horgásztak, gondolom, nekik a friss halat. Ez ilyen kettő az egyben dolog: nem kell már olajozni a halakat a sütéshez :D

Az egyik csávó nagyon rámenős volt, mi meg éhesek és miután felajánlotta, hogy kapunk engedményt az étlapon szereplő árakból, ezután bementünk. Szép kilátás, finom kajcsi. Ellenben nem értettük teljesen, mi van a számlára írva, az ételeken kívül (kaptunk elvileg ajiba egy 1,5l-es üveg vizet meg egy gyümisalit a végén, viszont felszámolnak jattot és kiszolgálási díjat, bár nem értem, hogy miért különbözik ez a két dolog), ezért gyakorlatilag nem tudjuk, olcsóbban ettünk-e, mint aki nem kap engedményt.

egy pár féle édesség van :) ez a lofum vagy mi

Mivel volt net is, ezért megtudhattuk este majdnem 8kor, hogy 7ig volt nyitva a bazár, így ezt a kérdést lezárhattuk. Egyébként a kikötő környékén annyira hideg volt, hogy teljesen átfagyott az ember. Végül úgy döntöttünk, hogy felsétálunk a metróvégállomásunkig, aminek a másik végállomása a reptér volt, szóval lecsaptunk két ülőhelyre és zsibbadtunk majdnem egy órán át. Pont túl korán értünk oda, sétálgattunk, gyönyörködtünk az indiai elfekvő takarítómunkásokon, aztán beültünk a kis gépünkre.

Negyedik rész: megyünk Ázsiába

A lábrész nagyon kicsi volt, de legalább gyerek nem volt a közelben és olyan adag kajákat adtak, hogy a végén Marci meg is hagyott belőle :)

Kaptunk kis egészségügyi csomagot is, de tök jó kis dobozokban kaptuk őket. A szokásos hosszú repcsis dolgok voltak benne, szemvédő, füldugó, fogkefe, fogkrém, zokni és szájkrém :)

Az utolsó pillanatban ébredt rá a pilóta, hogy baromira Észak-Korea felett fogunk elrepülni, hacsak nem változtatunk irányt, az meg az álmoskönyv szerint nem tesz jót az egészségnek, úgyhogy dobott egy éles jobbost és egy éles balt. Életemben nem láttam még ilyet :D

A Narita nem változott, vettünk vonatjegyet és robogunk be Tokyoba.

Na most az van, hogy a Turkish addig tűnt egyelőre tökéletes választásnak, amíg nem törölték a mi napunkra a TK50es Istanbul-Tokyo járatot :D és átraktak minket későbbre.

Ugye szerintetek is ideje már? :) No szerintünk is. Megyünk is. Kipróbálunk új légitársaságot is és ezzel visszatérek az Atatürk reptérre, ahol kipróbálhatom a frissen tanult török szavaimat (úgyis nemrég kezdtem bele a nyelvbe).

PS: Tokyoba. Ez kimaradt :D

Nem akartam csak úgy lógva hagyni a blogot, de az utolsó napunk, hát szóval az eltelt. Ott tartottam hónapokkal ezelőtt, hogy szombat volt meg városnézés. Vasárnap reggel bementünk a központba, a Trafalgarig, innen sétálva indultunk a Buckingham Palace felé. Meg akartuk nézni a Fehér Ló Szobrát. Ehelyett mit néztünk meg? Igen. A Fehér Ló Szobrának Hűlt Helyét.

Ezután legalább szerencsénk volt és feltűnt, hogy sokan gyülekeznek egy nagy épületnél, tőlünk balra és lószag is volt. Telibe belepacsáltunk a lovas őrségváltásba, mázlink volt. Egyszer ezt is meg kellett nézni :)

Az utolsó előtti napunkon volt minden. Úgy kezdődött, hogy reggel kimentünk overgrounddal és DLR-rel a Cutty Sark megállóig, mert itt van a hajó, amit szintén így hívnak. Ez most nem hadihajó, hanem egy régi teaszállító dög replikája. Egyszer már itt állt egy, csak az leégett, így ez nagyon friss, 2 éve lett teljesen kész. Be akartunk menni az aljában levő múzeumba is, de egyrészt később nyitott csak, másrészt meg még volt pár dolog betervezve erre a délelőttre. Alul ki van támasztva a hajó, teljesen körbejárható. A fém tartókban érzékelők vannak, amik a legkisebb elmozdulásra riasztanak, hogy ki tudják üríteni az épületet.

Egyébként nagyon érdekes volt az ide vezető út, a DLR vonalán modern városrészek váltakoznak régiekkel, kikötőkkel, yachtokkal. A vonat úgy megy a felhőkarcolók között, ahogy még csak Tokyoban láttam. Tetszett nagyon, ez az egyetlen része a városnak, ahol talán-talán élnék. A városról az összbenyomásunk egyébként az volt, hogy koszos, rengeteg turista van benne, igazán sokféle ember lakik itt, kb. azt mondanám, hogy annyi fehér ember, amennyi egyéb színes. Legtöbbet az indiaiak közül láttunk, borzalmasan sokan voltak. A közlekedés még használhatóan kaotikus, a pestinél mindenképpen jobb, de hasonlóan koszos. Nincs ez rendben így.

Bocsánat, kicsit lemaradtam. Lassan mondhatjuk, hogy "közbejött a karácsony", de még csak december 23-a este van. Még szerencse, hogy nem egy júliusi útról mesélek, mert akkor igen ócska kifogás lenne :D

Persze nem minden nap, na mondjuk ma nem volt. Nem vittünk reggel sapkát magunkkal, mert minek is az. Node térjünk vissza a tegnap estére. Lefotóztuk végig a díjlovas számot, aminek csak 11-kor lett vége (Charlotte Dujardin lovagolt egy laza 94%-ot). Simán eljutottunk arra az állomásra, ahonnan csak 5 perc sétára volt a szállásunk (airbnb), a házat is megtaláltuk, a kulcsot is, a gondok itt kezdődtek. Nem tudtuk, melyik kapun kell bejutni, de egyiken sem volt kulcslyuk. Ott álltunk egy kulcscsomóval és egy angol telefonszámmal, mert a lakás gazdája otthon van Franciaországban. Felhívtam, kiderült, hogy a kis fekete vacak az egy érintős jelző, van ott egy kis táblácska, ahhoz kell odatenni és akkor be tudunk menni, 2. emelet. Ott már csak kicsit vacakoltunk a zárral és be is jutottunk úgy éjjel fél 1-kor :D

Charlotte Dujardin (GBR)

Szóval az úgy volt, hogy Liz egyszercsak kitalálta reggel még novemberben, hogy el kellene menni egy állatparkba. Mivel ebből egy fél óra csetelés után az lett már, hogy akkor Olaszország, akkor meg már igazából Londonban sose volt még meg soha nem is repült rendes nagy géppel, akkor miért ne mennénk inkább oda? :D 3 órán belül felskiccelve megvolt a terv és a két, egyelőre csak oda szóló repjegy a Wizzairrel. A következő 4 hétben megszerveztünk mindent, szállást, aztán végül lett visszafelé szóló repjegyünk is, csak akkor a Ryanair szolgáltatásait (nemröhög) élvezhetjük majd. Mármint abban az esetben, ha nem késsük le :D

korán keltünk vasárnap reggel, de basszus annyi cuccunk volt, hogy laza 2 óra 20 perc alatt sikerült végezni. vettem előző nap még egy új fotós táskát, mert a vállon hordozhatóba nem fértem volna el. most elfértem az újban, viszont a táskát be kellett rakni a bőröndömbe. a reptéren ez lett a vesztünk: 28kg-os bőrivel (a 23 helyett) állatira nem akart puszira felengedni a csaj (100 USD lett volna), emiatt ki kellett nyitni, mert azt viszont ledumáltam vele, hogy kivesszük a tásit és azt felvihetjük extrában (elméletileg egy csomagot vihetsz fel és egy kiegészítőt, ami nekem a Mac táskája volt, Marcinak meg egy tasi apróságokkal, de akkor átpakoltam ide). jah, kihagytam: ráadásul utolsóként csekkoltunk be, mert korábbra tették az indulást, de ezt nem tudtuk meg egészen addig, amíg ki nem szálltunk a metróból.

nem túl izgi egy bejegyzés lesz ez. most, miután megalapoztam a hangulatot, vágjunk is bele.